16. Santiago - végre!
Az elmúlt két napban Gemma lett a társam. Hajnalban utolértem az úton, és együtt folytattuk tovább. Két napot sétáltunk Santiago-ig. Azt terveztük, hogy megállunk Monte de Gozo-ban is egy éjszakára, de mivel a település már csak kb. 4-5 kilométer Santiagotól – egyébként hatalmas, legalább négyszáz személyes albergue várja ott a zarándokokat – végül úgy döntöttünk, nem húzzuk tovább, és végül csak egy frissítőre álltunk meg és egy pecsétért a dombtetői kápolnában. Sokan egyébként azért várnak itt még egy napot, hogy délelőtt indulva éppen a zarándokok miséjére érjenek be a székesegyházba, és akkor felolvassák a nevüket a szertartáson. Így mi persze éppen a mise végére értünk célba, de nem baj, több időnk marad pihenni a haza út előtt.
Az előző éjszakát Pedrouzo-ban töltöttük, szintén egy hatalmas zarándokszálláson. Úgy látszik, az utolsó száz kilométeren valóban akkora a forgalom, hogy ilyen nagy monstrumokat kellett építeni. És valóban vannak iskoláscsoportok is. Hihetetlen, hogy ez az osztálykirándulás a gyerekeknek.
Zarándokszállás, Pedrouzo
Santiago-ban egy panzióban találtunk szállást. Itt már nincsenek albergue-k, de lehet kolostorokban olcsón vagy ingyen megszállni. Nekünk viszont kétágyas szobánk van, szétdobálhatjuk a holminkat és lazulhatunk kedvükre. A magyar pár is itt szállt meg, akikkel Ribadiso-ban találkoztam. A panzió a belvárosban van és az úton jövet ajánlotta egy bácsi, aki szórólapokat osztogatott. De amikor a compostella-nkért sorban állva az egyházi hivatalban találkoztunk a magyar zarándokpárral, ők is ezt ajánlották. Kényelmes és nem drága (15 euro éjszakánként), csak a zarándokszállások áraihoz képest.
15. Valami véget ért
Ribadiso de Baxio, azaz Alsóribadízó. Elitől már megtanultam az irányokat is. Nem mondom, hogy folyékonyan beszélek spanyolul, de szerintem az elmúlt közel három hétben több ragadt rám, mint más idegen nyelvekből évek alatt az iskolapadban.
Az út könnyű volt, alig tizenkét kilométer talán. Alberto nem tartott velünk, néha bevártuk, de újra és újra lemaradt. A zarándokszállás 1-kor nyit, mi már jóval előtte megérkeztünk. Hatalmas – legalábbis a Primitivo-n működő szállásokhoz képest –, de egy kis patak partján fekszik, ami nagyon hangulatossá teszi. Lejjebb a patakparton van egy strand, vagy valami olyasmi, ahol étterem is van, ott vacsiztunk. Csak Elivel és egy új barátunkkal Gemma-val, aki szintén katalán. Alberto-nak a színét sem láttuk egész délután. A szállásra jöttek magyar zarándokok is, de én maradtam a spanyol barátokkal.
Bár nem tudom, hogyan lesz ezután. Innen már talán csak két nap, 40 kilométert Santiago, de Eli és Alberto nem jönnek tovább. Nem tetszik nekik a tömeg, és már nem akarnak eljutni az út végére, már nem fontos nekik, talán sosem volt az. Eli azt mondja, jöttek, amíg jól érezték magukat, de mivel ez elmúlt, inkább haza mennek.
Holnap egyedül kelek útra. Sajnálom nagyon, mert megszerettem őket, de ha elválik az utunk, akkor elválik. Nekem sem tetszik a sok ember, a hegyek között a természet ölén jobb volt zarándokolni, de ma már nem volt olyan megrázó, mint tegnap este.
14. Út a pokolban
Ez borzasztó volt! Egyrészt most tapasztaltam először a közös szállás hátanyait. Az egyik új társunk annyira horkolt éjjel, hogy remegtek a kis istálló falai. Az éjszaka közepén ráadásul megérkezett egy diákcsapat – Eli szerint ez nem meglepő, szerveznek az utolsó száz kilométerre osztálykirándulásokat is. Mivel már nem volt helyük a házban, a sötétben meg nem akartak sátrat verni, befészkelték magukat a mosdóhelyiségbe. Kicsit kellemetlen volt a reggeli mosdás úgy, hogy miközben elértem a kagylóig, háromszor kellett bocsánatot kérnem, mert véletlenül ráléptem valakinek a lábára, karjára stb. A többiről nem is beszélve. Kellemetlen úgy pisilni, hogy közben hallod kintről a csapatnyi gyerekek szuszogását.
Végül persze csak elindultunk. Valahol útközben – ma megint kellett kicsit hegyet mászni – lakik egy hippi lány, aki ha meglátja az úton jövő zarándokokat, kint terme az ajtóban, beinvitál némi inni és harapni valóra és ad pecsétet is. Pici színes házban lakik, a pecsétje is színpompás, de meg nem mondom, a helyiség nevét. Nincs ugyanis már térképem. Ami volt, az Lugo után Palas de Rei felé mutatta az utat, úgy viszont hamarabb értük volna el a Francia Utat, amit semmiképpen sem akartunk. Szóval csak jöttünk a jelek után, amiket Melide-be érve természetesen sikerült elveszítenünk.
Elszakadtam Eliéktől, mert ők sokkal lassabban jöttek. Alberto is állandóan lemaradt, nagyon rossz a kedve reggel óta. Amikor már azt hittem, végre elértem a várost, közel a zarándokszállás, akkor tévedtem el, és egyedül bolyongani borzasztó volt. Végre persze megérkeztem. Itt ért a következő sokk. Egy tizenkét személyes apró istálló épület után a melide-i százhúsz ágyas albergue traumatikus élmény volt. Csak álltam, szorongattam a zsákom, nem mertem letenni. Kapkodtam a fejem, mindenhol hangoskodó emberek… Végre megjöttek Eliék is, nekik már csak a padláson jutott hely. Alberto nagyon szótlan, Eli pedig ideges volt. Később, amikor megnyugodott elmesélte, hogy számára is olyan volt ez az útszakasz, mintha a pokolban gyalogolna.
Estére kicsit jobb lett. Eli megismerkedett egy bácsival, akinek duda-boltja van a belvárosban. Ott találtam rájuk a boltocska előtt ücsörögve. A bácsi beinvitált minket, itallal kínált, aztán mikor megjöttek a társai is, előkerültek a hangszerek. Én is kaptam egy csörgődobot, és jammeltünk. A városkában egyébként a védőszent ünnepe lehetett, mert kihoztak a templomból egy nőszobrot, körbevitték, mindenki örült, aztán visszatértek vele a templomba és mindenki tovább örült.
Azt hiszem, holnap csak tizenegynéhány kilométert megyünk, mert a társaimat is sokkhatás érte.
13. Tehenek az albergue-ben
Ma csak kb. 19 kilométert gyalogoltunk, ami a pihenő után szinte meg sem kottyant. Azért nem megyünk mégsem többet, mert Eliék szerint a következő albergue még legalább huszonöt kilométer, az meg már tényleg sok lenne. San Roman de Ratorta-ban vagyunk. Itt régen a vegyesboltos kocsmáros vitte a zarándokszállást, de nemrégiben részeg autósok elütötték a tizenhat éves lányát, és akkor megkeseredett.
Az új albergue-t egy tehénistállóból alakíthatták át, az épület kinézete alapján. Viszont nagyon igényesen. Két szoba, tizenkét férőhely, cuki konyha és kívül egy hozzátoldás által igényes fürdőszoba. Mindez természetesen 3 euro-ért. Délután az épület előtt ücsörögtünk, a környező fákra kifeszített szárítóköteleken a kimosott ruháink. Egyszerre csak a kis csalitoson egy tehéncsorda vágott keresztül. Az egyik jószág a szájában a zoknimmal akart távozni, de Alberto szerencsére közbelépett, és kirángatta a ruhadarabot az istenadta barom szájából. Bár a zokni tiszta volt, azért biztosan megfeküdte volna a szegény állat bendőjét.
Később visszasétáltunk a vegyesbolthoz, ahol Alberto, mint valami uraság egy magas széken ülve irányította a házinénit, hogy mi mindent hordjon össze egy halomba, amikből majd mi vacsorát főzünk. Paradicsomot, tésztát, sajtot, bort, paprikát, tonhalkonzervet, miegymást. Tonhalas tészta lett a menü salátával.
Új társaink vannak. Többek között egy szlovákiai magyar fiú, Attila. Rettentően megörültem neki, mert két hete nem használhattam az anyanyelvemet, és már mondjuk ki bátran, nagyon hiányzott.
Holnap korán kell indulnunk, mert Melide-ig legalább 27 kilométer az út, ha nem 30! Fárasztó lesz, de hát pihentek vagyunk, nem!
12. Lugo
Lugo valóban nagyváros, legalábbis azokhoz képest, melyek eddig útba estek. Talán akkora lehet, mint Oviedo, de gyalogosan ezt elég nehéz megállapítani. Az óvárosi részt – ide esik az albergue is – vastag kőfal veszi körül. Leginkább ezen a részen mozgunk.
A zarándokszállásról ki kellett költözni, hiszen mára felfüggesztjük a zarándok létet, és pihenünk. Alberto közel a városfalhoz talált egy panziót, ahol fejenként 12 euro-ért a következő éjszakát tölthetjük. Megtudtam, hogy a pihenőnap beiktatása nem probléma, hiszen a végcélban mindenkit zarándoknak tekintenek – kap róla szép díszes oklevelet –, aki legalább száz kilométert gyalogolt Santiago-ba. Éppen ezért az a szabály, hogy Lugo-tól naponta már két pecsétet kell szerezni. Egyet adnak az albergue-ben, vagyis valahol útközben még találni kell egy-egy helyet, ahol adnak pecsétet. Eli azt mondja, hogy innentől meg fog szaporodni a zarándokok száma. Sokan ugyanis csak az utolsó száz kilométerre jönnek. Hamarosan becsatlakozunk a Francia Útba is, ahol vélhetően több a zarándok, mint a Primitivo-n. De bármi is lesz, mi ma pihenünk, ami már nagyon ránk fért.
Reggeli után elbúcsúztunk a fiúktól, akik Manuel, Anton – a másik kanári fiú – és az öreg Alberto kivételével tovább indultak Santiago-ba. Manuel és Anton azért mennek haza, mert Anton-nak nagyon kikészült a lába. Az öreg Alberto pedig azért, mert életében már annyiszor járt Santiago-ban, hogy nem vágyik oda. Talán valami olyasmit is mondott, hogy innen már nem lesz olyan jó, hiszen elfogytak a hegyek, viszont megszaporodnak az úton járók. Persze jó vagy nem jó, nekem el kell értem a végcélt, hiszen onnan meg majd a repülőm haza kb. egy hét múlva.
Délelőtt mosodába adtuk a ruháinkat – micsoda luxus! – sétálgattunk az óvárosban, megnéztük a katedrálist, ami kívülről látszólag olyan, mint a többi templom, de belül nagyon furcsán tagolt. Az oldalhajók úgy ölelik körül a főhajót, mint valami árkádos folyosó, és a főhajó nem alkot egy hatalmas teret, hanem kisebb szentéjekre tagolt. Tetszett, ráadásul gyönyörű a pecsétnyomó is. (A mai másik pecsétet a városházán kértem.)
Lehetett volna fürdőbe is menni, de Eliék nem akartak, mert Tineo-ban a fürdőruhájukat is postára adták – bár úgy tűnik, eddig az ilyesmi nem okozott gondot nekik, ha valami hiányzott, egyszerűen megvették. A csapatból végül rajtam kívül egy fürdőbe vágyó maradt, Manuel, akivel nem akartam kettesben lubickolni, úgyhogy én is kihagytam az úszkálást és pancsikolást.
Délután kiderült, hogy nem tudok pénz kivenni a bankból, mert nem dombornyomott a bankkártyám. A készpénzem pedig elfogyott. De csak egy pillanatra estem kétségbe. Mielőtt még lefittyedhetett volna a számsarka, Eli megnyugtatott, hogy a pénz nem probléma. Ők adnak nekem, aztán majd otthonról átutalom, csak mondjam meg, hogy mennyi kell. Jellemző rájuk. Semmi sem probléma! Én sem tartom magam szorongós, aggódós embernek, de sokat tanulhattam még útitársaimtól a lazaságról.
Délben csak egy sangria-t ittunk egy bárban, amihez hoztak kis tapas-okat. A teraszon ücsörögve élveztem az életet, és a kis verebeken vidultam, akik alighogy valaki felállt az asztaltól a helyére szálltak, és elcsipegették az otthagyott falatokat. Mi majd este eszünk megint finom polipot, az étteremben, ami a katedrális melletti városkaputól balra fordulva egy kis utcában található.
11. Mi a fene az a pulga?
Reggel még megnéztük az utolsó bikafuttatást a tévében, abban a bárban, ahol reggeliztünk. Cafe con leche, mucha, mucha leche. Aztán útra keltünk. Ma elfogyott a hullámvasút, és állítólag már nem is lesz újra. Amit azért lássuk be, annyira nem bánok.
Castroverde-ben megálltunk, hogy ételt vegyünk. Eliék biztosan tudták, hogy Lugo-ig már nem lesz étkezésre alkalmas hely. Vagy legalábbis nem olyan, amilyet szeretünk. Valami nagyon megcsípett. Sok helyen, de csak térdig, mindkét lábamon. Eli szerint pulga. Mi a fene lehet az a pulga? A magyarázat szerint bolha, de én olyan bolhacsípést, ami nagy piros folt közepén apró vízhólyaggal még nem láttam. Nem is egyszerűen csak viszket, inkább éget. Eli szerint a zarándokszállásokon nyilván nem ritka vendég a bolha. Ami azért fura, mert a Cadavo-i szállás az egyik legtisztábbnak tűnő volt eddigi utunk során. Ha La Mesa-ban nem lettem bolhás, akkor hogyhogy éppen itt? Rejtély!
Az út Lugo-ig hosszú. Még annál is hosszabb. Amikor már azt hittem vége van, akkor még volt vagy öt kilométer. Igen, ma legalább 30 kilométert gyalogoltunk. Azt hiszem ez a maximum teljesítményem. Ráadásul Lugo nagyváros. Legalábbis az eddigiekhez képest. A városban mindig elvész a jel. Legalábbis nagyon nehéz követni.
A zarándokszállás hatalmas. Én még ekkorát nem is láttam. Legalább negyven ember elfér, kényelmesen. Mire megérkeztem, a fiúk már előkészítették számomra a világ legjobb találmányát. Jéghideg lábfürdő sóval és ecettel. A hidegvíz felfrissít, a só regenerál, az ecet fertőtlenít. Csodálatos. Tíz perc és újjászülettem. Manuel – az egyik kanári szigeteki fickó – felajánlotta, hogy meg is masszírozza a lábam, de ezt valahogy túl bizalmasnak éreztem, és hárítottam. Mas tartde – később!, kitűnő spanyolsággal.
Tekintve, hogy napközben nem volt alkalmunk rendesen étkezni, kerestünk egy szuper éttermet, ahol sült polipot ettünk. Eli szerint az itt kihagyhatatlan. Annyira, hogy holnap is maradunk. Elértük ugyanis a táv kétharmadát. Kétszáz kilométert gyalogoltunk idáig. Az orvosaim azt mondják, egy nap pihenés orvosilag ajánlott. Nem merek velük vitatkozni, mégis csak ők a szakemberek!...
10. Fiesta
Ez nagyon jó nap volt! Talán a legjobb az indulás óta. Kellemesen felmásztunk egy hegyre, aminek a tetején egy régi romot találtunk. Eli szerint ez valamikor zarándokok kórháza volt. Megpihentünk a meleg köveken, szépen sütött a nap. Ereszkedés közben hatalmas hegyikristályt találtam. Vittem egy darabig, aztán azt tettem vele, amit úgy tűnik itt a kövekkel tenni szokás: ráhelyeztem egy útjelző tetejére, amin már volt egy kis kupac kő.
Apropó útjelzők! Fontos, hogy Galicia-ban fordítva jelzi a kagyló az útirányt. Nem tudom, hogy ennek mi az értelme, a legjobb, amikor nyilak vezetnek, mert az egyértelmű, mindenestre érdemes odafigyelni!
Ma kivételesen mi indultunk korábban a fiúk: a két asturia-i, a két kanári szigeteki és a két déli meg az egy katalán – azt hiszem Castro óta jövünk ezzel a csapattal – úgy látszik ma tovább aludtak. Vagy sokáig tévéztek. A padron-i albergue-ben ugyanis volt tévékészülék. Mivel most van San Fermin, vagyis a pamplonai bikafuttatás ideje a fiúk szeretik nézni az összefoglalókat. Szerintem és ebben Alberto is osztja a véleményem brutális baromság az egész. Na persze ilyet az öreg Alberto előtt – ő az egyik fickó az asturia-iak közül, és a csapat legidősebb tagja – nem szabad mondani. A hagyomány az hagyomány. Amelyek közül a legszebb talán az, ha az asszony otthon fogja a fakanalat és kevergeti a levest. Elit talán azért nem bántja, mert orvos, nekem meg hiába is fejtegetné a konzervatív nézeteit, úgysem értenék belőle semmit…
San Fermin egyébként aznap kezdődött, amikor Nadal megnyerte a Wimbledoni tenisztornát – Eli szerint az történelmi esemény volt – emlékszem az első összefoglalót láttuk is Salas-ban kakaózás közben, de a Rafa-nak drukkolás jobban lekötött minket. Pamplona egyébként útba esik, ha az ember a Francia Úton zarándokol.
Szóval a hegy után ma is jött a völgy, úgy látszik ez Galicia-ban sincs másként, aztán A Lastra-ban megpihentünk, akkor értek utol minket a fiúk. A kocsmáros elárulta nekünk, hogy innen jobb a carreterra-t választani, mert az egyrészt rövidebb, másrészt egyenletesen kapaszkodik fel Fontaneira-ba. A senda ezzel szemben nekiszalad egy újabb hegynek, majd leereszkedve keresztezi az autóutat, és mély völgymenet után Fontaneira-nál végre visszatér az útra. Így mi Elivel a betonút mellett döntöttünk, a fiúk és Alberto természetesen a nehezebb, ám férfiasabb megoldást választották.
Ma Fontaneira-ba ebédeltünk. Az étterem vegyesboltként és kocsmaként is üzemel. A házinéni mindent elénk rakott, amit csak a kamrában, és a vegyesbolt polcain talált. Mennyei lakoma volt: tükörtojás, sült kolbász (chorizo), főtt krumpli (patata), paradicsomsaláta és az a fura levél, amit Asturia-ban is ettünk. Hozzá jóféle házi bor és víz. Desszertnek, mert desszert mindig van!, krémsajt dzsemmel. Ilyet már Eliékkel is ettünk, de akkor az reggelire volt. Mindezt egy zsibongó, spanyolul hangosan értekező vidám társaságban. Hát persze, hogy szinte repültem az albergue-ig.
A zarándokszállás meglepetést okozott. Akadálymentesített. Nem igazán értem, miért, de biztosan van valami kézzelfogható oka. Két nagy hálóhelyiség, konyha és szép tiszta fürdőszoba a szokásos 3 euro-ért. A lábam viszont elfáradt. Pedig már napok óta könnyűnek érzem a gyaloglást. Reggel kevés Richtofit sportkrém bemelegítésként, este pedig Naturland Jégzselé pihenés gyanánt. Ezzel elég jól bírom a megpróbáltatást. Ma úgy látszik, mégis csak sok volt a betonút. Attól szokott ennyire fájni a talpam.
Zarándokszállás, Cadavo Baleira
9. Zarándokok a buszmegállóban
A reggeli mennyei volt. Pirítós paradicsommal. Már megszerettem, ahogyan itt eszik, a paradicsomot félbevágva a kenyérre dörzsölik. Amikor tegnap reggel „véletlenül” cikkekre vágtam a piros gyümölcsöt, Eli olyan furcsán nézett rám, hogy emiatt akkor sem mernék az otthoni szokáshoz ragaszkodni, ha nem ízlene az itteni módszerrel fogyasztva. Ez persze nem is igaz. A társaim egyrészt nagyon toleránsak, másrészt nem rajtam, hanem inkább velem nevetnek. Sokat. Bár néha sírunk is. Tegnap Alberto-n, ma rajtam volt a sor.
Indulás után ugyanis még azon nevetgéltünk, hogy szándékosan lemaradunk hátvédnek a többiek mögött, hátha valakinek orvosi vagy jogi segítségre lesz szüksége. Aztán megint eleredt az eső, és mi a délelőttöt egy buszmegállóban töltöttük. Mert esernyő ide vagy oda, Elinek beázik a cipője, és cuppogós vizes cipőben nagyon-nagyon, még annál is rosszabb a zarándoklás.
Már lassan a délutánban jártunk, és még mindig ültünk a buszmegállóban, két kilométernyi megtett úttal mögöttünk és hússzal, valamint az Asturia-t Galicia-tól elválasztó Puerto de Acebo-val (ami Magyal Csúcsot jelent) előttünk. Hiába vetettem be az összes tudományom, minden kudarcba fulladt. Mondom Elinek, csak a következő faluig bírja ki, ami kb. 5-6 kilométer, és ott majd veszünk valamit a lábbelijére. Leginkább kamáslira gondoltam, de azt a szót semmilyen általuk beszélt nyelven nem ismerem. Eli erre rám nevetett, hogy mégis mit veszünk, kakaót. Dehogy, válaszoltam, és megpróbáltam körülírni, de ő csak legyintett. Aztán felálltam, hogy akkor menjünk autóstoppal. Olvastam, hogy végszükség esetén mások is megteszik. Erre Alberto legyintett, hogy ő ugyan nem. Inkább visszafordul, de nem ül járműre.
Amikor a tehetetlenségtől már-már sírva fakadtam, végre elállt az eső. A következő faluban valóban nem volt kamásli, de még kakaó sem. Viszont az út mellett, ahol a carreterra (autóút – amin Eliék jöttek az eső miatt) és a senda (ösvény – amin én mentem, mert a betonon fáj a lábam) összeért, már a Galicia-i oldalon, egy remek éttermet találtunk. Kagylót ettem és halat, mert Galicia-ban szeretik az ilyesmit. Hát még én! És kellett az energia, hogy fel tudjak gyalogolni Fonsagrada-ig, és utána – természetesen – le Padron-ba. Állítólag Fonsagrada-ban is van albergue, de azt hiszem mi azért a másikat választottuk, mert Eliék útikönyve szerin az az ígéretesebb. Az önkormányzati vagy állami szállásért egyébként Galicia-ban is 3 euro-t kell fizetni.
Későn értünk el a zarándokszállásra, de még volt hely. Olyan a szállás, mint egy nagy családi ház. Nagy konyha, néhány szoba emeletes ágyakkal. Nem tudom, jól teszem-e, ha ilyen esős időben mosok, de muszáj. Viszont van az udvaron egy féltető, ami alá ki lehet feszíteni a szárítókötelet, és ha reggelre nem is szárad meg a ruha, majd a hátizsákra csipeszelem, és megszárad estére. Feltéve, hogy holnap nem zuhog majd az eső. Az előre jelzés szerint nem fog…
8. Sok víz
Reggel La Mesa-ból hegymenettel indultunk. A szélmalmok között balkanyar, kis séta a gerincen és sok-sok gyaloglás lefelé. Felfelé jobban szeretem, mert fárasztóbb ugyan, de nem árt annyira a térdízületnek. Mint említettem már Asturia-ban általában azért megyünk le, hogy aztán felmenjünk. Ez ma sem volt másként. Csak ma a völgyben egy hatalmas víztározót is találtunk.
Az útrakelésem óta ma először esett az eső, amitől Alberto-nak rossz kedve támadt. Eli szerint azért is romlik a hangulata, mert közeleg a felesége halálának az évfordulója. Érthető tehát a kedvetlensége, csak fura, mert eddig meglepően jó kedélyű, sőt kifejezetten vidám volt. Ilyen a gyász, amikor már azt hinnéd, túlvagy rajta, újra és újra rád tör a szomorúság.
A víztározó duzzasztója után az út ismét felfelé kanyarodott. Eliék útikönyve szerint lennie kellett volna ott egy étteremnek. A házat ugyan megtaláltuk, de minden zárva volt, elhagyatottan. Kénytelenek voltunk üres gyomorral felgyalogolni Grandas da Salime-be. Szerencsére éttermet ott is találtunk, méghozzá olyat, ahol a zarándokmenühöz mennyei ananászos pite járt, amitől Alberto-nak végre valamelyest visszatért az életkedve. Sőt, mivel annyira lelkendeztem, hogy ezért a pitéért képes lennék házasságra lépni a szakáccsal, kihívták hozzám a chef-et, aki legnagyobb sajnálatomra nőnek bizonyult. Így hoppon maradva, indultunk tovább.
Egyre jobban bírom a gyaloglást, pedig a zsákom iszonyatosan nehéz. Eliék Tineo-ban postára adtak néhány holmit, amiről azt gondolták, hogy nem lesz rá szükségük. Többek között Eli esőkabátját. Így ma megálltunk egy boltnál és vettünk két hatalmas esernyőt. Nagyon viccesen néznek ki, ahogy a zsákjukba tűzték a hosszú fekete „botokat”. Ennél már csak az viccesebb, amikor kinyitják az ernyőket, és mint valami óriási, fekete gombát tartják a fejük felett, miközben gyalogolnak. Most végre nekem is van okom nevetgélni rajtuk. Persze Alberto szerint én sem vagyok különb, mert amikor felveszem az esőkabátom, rá a hátizsákomra, olyan, mintha egy nagy púp lenne a hátamon. El is keresztelte az esőkabátomat Quasimodo jelmeznek. Nem bánom, végre megint látok rajta egy kis vidámságot.
Grandas da Salime-ben vagy ugyan zarándokszállás, de mi tovább jöttünk Castro-ig, ahol egy kicsit – pontosan 10 euro-val – drágább magán albergue működik. De a szobák csak négyágyasok, és az ár magában foglalja a reggelit is. Ráadásul ezt a célt tűztük ki reggel a többi La Mesa-ban megismert zarándoktárssal. A második estét már úgy töltjük együtt, mintha régi ismerősök lennénk. Borozgatunk – hála istennek már nem csak sidra-t – beszélgetünk, ismerkedünk. Már egyáltalán nem vagyok una sol.
Zarándokszállás, Castro
7. Desszert mindig van!
Reggel felmásztunk a Nagy Hegyre. Rosszabbra számítottam. Talán csak a csúcs alatti utolsó kilométer volt kicsit meredek. Közvetlenül a csúcs alatt van egy forrás, nagyon jól esett a vize. Odafenn szitált az eső, és erősen fújt a szél. Kicsit bohóckodtunk, aztán azzal a boldog tudattal kezdtünk ereszkedni, hogy ez volt a Camino legnehezebb szakasza. A teljes távnak ugyan csak kb. a harmadánál tartunk, de ha a Palo-t megmásztuk, már csak könnyebb lesz!
Az első tanyánál egy nagy kutya jött elénk, hogy üdvözöljön. Mindenáron az ölembe akart ülni, de végül megelégedett Alberto-éval is, aki miután kiszedett egy kullancsot a lábszárából, már szívesen játszott a boci nagyságú ebbel. A kullancstól (carropata) egy kicsit megijedtem. Hiába mondja Alberto, hogy ezek nem fertőzöttek, nem szeretnék egyet a bőröm alá. Undorító kiszedni.
A mai táv kb. 20 km La Mesa-ig. A cél előtt néhány kilométerrel szokás szerint megálltunk étkezni. Mondtam a társaknak, nem hiszem, hogy ma is be tudnék úgy lakni, mint az elmúlt napokban, mire azzal győzködtek, hogy ez egy nagyon előkelő étterem, és mint ilyet egyrészt nem lehet kihagyni, másrészt, nyugodjak meg, nem adnak nagy adagot. Az étterem neve: La culpa fue de María Berducedo-ban van, közvetlenül az út mellett. Nem lehet eltéveszteni.
A zarándok menüt kértük. Lehetett választani primo-t (levest vagy salátát) és secondo-t (sertés vagy csirke húst körettel). Alberto két primo-t kért, a pincérnek a szeme sem rebbent. Mindezt természetesen sidra-val (különleges minőségűvel) öblítettük le. A menühöz egyébként mindig jár asztali bor (általában száraz vörös) vagy víz. Lehet kérni buborékos vizet is, ami édesített és ha a bort ezzel húzzuk fel, az olyan, mintha sangria-t innánk. Miután degeszre ettem magam – ismét -, és hátradőlve lazítottam egy kicsit, jön újra a pincér, és kérdi, hogy mit kérünk desszertnek. Meresztgetem tágra a szememet, hogy mi az hogy desszert?! Erről eddig szó sem volt. Kérdezték mit kérek első és második fogásnak, de desszertnek? Hát van desszert is?! Merthogy annak már nem nagyon maradt hely. Erre Eli úgy nézett rám, mintha a világ legbutább teremtésével állna szemben. Ha tekintete alapján maradt volna kétség bennem afelől, hogy mit gondol, akkor a hanghordozása már mindenképpen meggyőzött arról, hogy lenyűgözi az együgyűségem.
- Nézd Orsi, desszert mindig van! – magyarázta, mintha tudatlan kiskölyköt okítana.
Kisadagos flancos hely ide vagy oda, az étteremtől a zarándokszállásig hátralévő kb. 5 kilométert végül úgy kellett megtennem, hogy kieresztettem a hátizsákom derékpántját, ami különben úgy nyomta volna a pocakomat egyenesen neki a tüdőmnek, hogy nem kaptam volna levegőt. Pedig jobb, amikor a hátizsák terhét a derekán, illetve a csípőcsontján cipeli az ember. A zsák (mocila) így nem húzza a vállat, nem fájdul meg a hát.
A zarándokszállás La Mesa-ban az eddigi legcsúnyább, amit láttam. Penészesek a falak. De a mellékhelyiséggel itt sincs baj. A pecsét kirakva, a díjat egy konzervdobozból becsületkasszává előlépett perselybe kell bedobni.
Estére megtelt a kis ház. Az osztrák párhoz, akikkel még Campiello-ban ismerkedtünk meg, két baszk, két helyi, két dél-spanyolországi és két kanári szigeteki fickó csatlakozott. Úgy tűnik, a zarándokok – engem és általában a magyar lányokat leszámítva – párban járnak. De nem gond, hiszen nekem is vannak már társaim!
Van egy zarándokszállás Berducedo-ban is. Oda csak bekukkantottunk, és a konyhából elemeltünk pár gerezd fokhagymát. Ez itt szokás – állítólag. Hogy otthagyod az albergue-ben azt az ételt, ami már nem kell, vagy nem akarod cipelni, estére úgyis megjön az újabb csapat, hátha használni tudnak valamit. Persze erre nehéz építeni, de szerintem, amire szükséged lesz, úgyis megtalálod! Az étteremhez közeli kis vegyesboltban vettünk még kenyeret és paradicsomot. Persze mindezt reggelire. Amióta Eliékkel tartok a zarándoklásban, már reggelizni is szoktam.
6. Asturia a tiszta mellékhelyiségek hazája...
Hermenia tényleg oszorkány. Addig-addig édeskedett nekünk, míg végül – szerintünk – jól becsapott. A szállásért a „ceridos peregrinos”-októl csak 10 euro-t kért fejenként – bár Eli egy mini kanapén, Alberto pedig a földön aludt – valahogy mégis egy százast hagytunk ott. Ugyan kaptunk ebédet és a kis boltjában vásároltunk reggelit, de mégis-mégis, mi a fene került ennyibe?! Persze ez a kis apróság nem rontotta el a hangulatunkat. Jókedvűen sétálgattunk ma is. 16,5 kilométert.
Van egy albergue Pola de Allande-ben is. De mi tovább jöttünk Penaseita-ba. Holnap fel kell ugyanis másznunk az Út legmagasabb pontjára a Puerto del Palo-ra, 1140 méterre (a palo botot jelent), és minél közelebbről akarunk nekivágni a csúcs meghódításának.
Ma is hegyet másztunk. De csak egy kisebbet, viszont jó nagy szintkülönbséggel. Megfigyeltem ugyanis, hogy mielőtt felmásznánk a hegyre, előbb mindig le kell ereszkednünk a völgybe. Ezt hívják asturia-i hullámvasútnak. Majdnem olyan jó, mint az igazi, ha már fent vagy!
Még egy apróságot megfigyeltem: azt, hogy Spanyolország legeldugottabb kis falujában, a legkisebb kocsmában – ami egyben vegyesbolt és étterem is, erre felé gyakori az ilyen – tisztább a mellékhelyiség, mint otthon akár a plázákban, akár az átlagos éttermekben. Ma egy ilyen kis vegyesbolt-kocsmában megálltunk, hogy igyunk valamit és használjuk a mellékhelyiséget (asseos – azt hiszem). Eli előbb ment, jön vissza kicsit fintorogva, hogy hát-hát ne rémüljek meg, de ez nem valami tiszta. Ja, nem volt tiszta, kb. annyira nem, mint valamelyik bevásárlóközpontban, pedig én már felkészültem egy vasútállomásira…
Hegymászás után hosszú-hosszú út vezetett lefelé. Pola de Allande-ben még nem volt nyitva a zarándokszállás, amikor odaértünk. Egy kávézóban sütit ettünk – ma ennyi volt a habzsi-dőzsi –, és én a boltban – Eliék nagy vigadalmára – tejet vettem. Azért viháncoltak ezen, mert szerintük úgyis lesz minden a szállás környékén is. Ha meg nem, akkor sem cipelünk fölösleges kilókat, különösen nem hegynek felfelé. Még akkor sem, ha csak néhány kilométerről van szó. Mikor mondtam, hogy én szeretek cipekedni, és szeretem a tejet is, akkor megnyugodtak. Vizet sem hagynak vásárolni. Az út mentén általában van iható vizű forrás, úgyhogy vízből valóban csak egy kulacsnyit tartok magamnál.
A zarándokszállás itt is elég kicsi, 12 férőhelyes, de így sem volt tele, hiszen van egy Pola-ban is. Ma egyébként választhattunk volna egy alternatív útvonalat is, és megmászhattuk volna a Magas Hegyet akár ma is, de akkor nagyon sokat kellett volna gyalogolni, mert útközben nincs zarándokszállás, csak ott, ahol majd holnap fogunk aludni. Szóval az alternatív útvonal csak edzett túrázóknak ajánlott.
Zarándokszállás, Penaseita
A szállásra különben estefelé jött a hospitalero, nála kellett fizetni, a szokásos 3 euro-t. A közelben találtunk egy kiséttermet, ott vacsoráztunk szendvicset, és ott adtak pecsétet is. Van egy vendégkönyvük, a bejegyzések között találtam egy magyar nyelvűt. Egy lánytól, aki szintén egyedül indult el otthonról. Meghatódtam egyrészt, hogy látok valamit, ami magyarul van, másrészt meg azért, hogy milyen bátor honfitársnőim vannak! Már Tineo-ban is néztem a hospitalero könyvében, hogy jártak-e ott magyarok, és meg kell mondanom, elég kevesen ismerik ezt az utat. Persze, a Francia Út a menőbb…
5. Az asturia-i boszorkány
Ilyet én még nem láttam. Egyszerre van köd és süt a nap. A látótávolság kb. 10 méter, de ott ahol állok, ragyogóan jó az idő. Kár, hogy ezt nem lehet fényképen megörökíteni!
Ma pihenőnapunk van, csak 12 km-t gyalogoltunk. Campiello-ban a Casa Hermenia-ban találtunk szállást. Hermenia egyébként a boszorkány a Jancsi és Juliskából. Mézes-mázos a modora, nagyon jól főz, de szerintünk becsap minket. Ezen nevetgélünk, mert nem bánjuk, főképpen ha reggelire nem egyikünket tálalja fel. Ebédkor egyébként degeszre ettem magam már megint. Azt asturia-i konyha nagyon hasonlít a miénkre – szerintem. Legalábbis eddig minden ízlett. Sült húst kaptunk nagyon finom tepsis krumplival és az a levelest, amit valami zöld levélből főznek, még nem sikerült megfejtenem, de azt hiszem mángold lehet.
Ma útközben egyébként találkoztunk lovas zarándokokkal is. Nem tudom, hogy ebben az esetben kinek számít a zarándoklat, a lónak-e vagy a lovasnak. Eli szerint lovon sem lehet könnyű. Meg lehet tenni az Utat biciklivel is. Na, az az itteni terepviszonyok között az biztosan nem könnyű. Dimbek-dombok. Holnap már állítólag hegyek is lesznek. Ezért jöttünk ma csak ennyit, hogy rápihenjünk a hegyekre. Meg azért is, mert a néhány kilométerre lévő zarándokszállás Borres-ben mindenki szerint nagyon lepra hely. Nem tudom, teljes mértékben a társaimra hagyatkozom. Egyelőre nem nehéz így tennem, mert kényelmes, de kíváncsi vagyok, mikor jön el az a pont, amikor már zavarni fog, hogy nincs befolyásom a dolgok felett.
Na, ez például szép feladat lenne számomra, hogy itt megtanuljam, nem kell mindig mindent nekem irányítani. Van úgy, hogy csak annyi a feladat, hogy elfogadjam a dolgokat, úgy, ahogy jönnek…
4. Zsáktalanul
Zsák nélkül zarándokolni maga a mennyország! Egyébként milyen jó, hogy éppen ma nem volt nálunk hatalmas csomag, mert a közelmúltban sok eső eshetett, feláztak a mélyen fekvő földutak, és sokszor fel kellett másznunk a mezőkre, hogy haladni tudjunk. Ha a zsákokkal kellett volna mindezt megtennünk, akkor jó pár helyen fennakadtunk volna a szöges kerítéseken. De nem. És ez így volt jó.
Tineo is kisváros, a zarándokszállás azonban hatalmas. Legalább harminc fős. Útközben elhaladtunk a Bodenaya-i albergue mellett is. Kívülről nagyon szép, napközben azonban ugyanúgy zárva, mint a többi.
Salas és Tineo között is el-eltűnik az út az autópálya építés miatt. De nem aggódom, hogy eltévedünk, hiszen két társam nagyon jól tájékozódik. Van útikönyvük, beszélik a nyelvet, sőt, mivel Alberto asturia-i, ismeri a helyi szokásokat is. Tudja például, hogy hogyan kell inni a sidra-t. Ez fanyar almabor. Vagy egy speciális készülékkel adagolják, ami levegőt juttat az italba, agy magasról öntik. Culin-onként isszák. Ez vagy egy adag almabort jelent, vagy azt, hogy popsi.
Útközben tanulok spanyolul! Eddig azt hittem a legfontosabb mondatot már ismerem, és ez az a bizonyos donde esta…? (hol van?). De Eli rámutatott, hogy súlyos tévedésben vagyok, mert a legfontosabb az, hogy Tengo ambre, que tienne para commer?! A helyesírásban nem vagyok biztos, de szavalni nagyon szépen tudom. (Azt jelenti: éhes vagyok, mi van enni?) És hogy a választ is értsem, tanulom az ételek nevét is. Szinte mindenhol van zarándok menü, és szinte mindenhol megállunk, hogy megkóstoljuk. Kb. 8 euro-ért adnak általában három fogásos menüt itallal. Az albergue-kben a szállásért 2-3 euro-t kérnek, tehát akár kevés pénzből ki lehet jönni. A szálloda tegnap 10 euro volt, szóval egyelőre az sem vágott földhöz.
Az már biztos, hogy ha véletlenül az volt a szándékom, hogy a zarándokút során megszabadulok egy-két felesleges kilótól, akkor erről vagy le kell tennem, vagy el kell válnom Eli-éktől. Az előbbi megoldás jobban érdekel, mert nagyon élvezem a társaságot. Alberto iszonyatosan figyelmes, Eli pedig nagyon kedves, és mindkettőjüknek remek a humora. Főleg azon szeretnek nevetgélni, hogy nekem milyen nehéz a hátizsákom, és hogy nem tudom kiejteni azt az „r”-t, ami nem hangsúlyos, és inkább valami átmenetnek tűnik az „l” és „r” között. Szóval mire haza megyek, már tökéletes lesz a spanyol kiejtésem, mert társaim addig nem nyugszanak, amíg meg nem tanulom. Közös érdeklődésünk is van. Mindhárman imádjuk Pedro Almodovar (a v-t b-nek ejtik!) filmjeit.
És ami még nagyon fontos, a zarándokút néhány napja alatt megtanultam tökéletesen mosni kézzel. Lehet, hogy vannak albergue-k, ahol van mosógép is – én mondjuk még nem találkoztam ilyennel, de mit nekem gépi mosás, amikor lehet kézzel is. Ráadásul mivel kevés a váltóruhám, mindennap gyakorolnom kell ezt a társas elfoglaltságot. Mert hát most minden zarándok, úgyhogy mindig akad egy-egy mosótárs is.
Zarándokszállás, Tineo
3. Vízhólyagok
Talán inkább mégis ma lettem igazi zarándok. A nap végére úgy feltörte a cipő a lábam, hogy Salas-ba az utolsó kilométert már csak a szandálban tudtam megtenni. De rossz lesz holnap cipőt húzni! – gondoltam, de később megoldódott a félelmem.
Már vannak zarándoktársaim is! Reggel indulás után nem sokkal összefutottam Elivel és Albertoval, és végül együtt jöttünk. Ami azért szerencse, mert az autópálya építése miatt az Utat teljesen feldúlták. Eliék a helyiektől kérdezősködtek és így többé-kevésbé nem tévedtünk el.
A salas-i zarándokszállás nagyon pici. Mindösszesen három emeletes ágy van. Mire megérkeztem már minden hely foglalt volt. Én kicsivel Eliék előtt értem célba, az utolsó kilométereken lemaradtak. Talán jól is tették, mert éppen akkor törte fel a cipő a lábam, amikor „siettem”. Bodenaya-ban vagy egy másik szállás – állítólag. De az innen még öt kilométer lenne, és nekem már ez az utolsó egy is soknak tűnt a hólyagokkal a lábamon. Különben is Eliékkel azt beszéltem meg, hogy az albergue-ben bevárom őket. Szóval vártam és közben a tegnap megismert spanyol fiúval beszélgettem.
Juan-nak hívják. Valami műszaki diplomája van. Nagyon töri az angolt, pedig – azt állítja – nemrég tért haza Írországból, ahol szakmai gyakorlaton volt. Ez tetszik! Hogy valaki ennyire bevállalós. Az én angol tudásom az övéhez képest perfekt, mégsem mertem még belevágni a külföldi munkavállalásba.
Mire Eli és Alberto megérkeztek az albergue-be már azt is elintézték, hogy egy közeli kis szállodában foglaltak szobát, és felajánlották, hogy nekem is segítenek a foglalásban. (Hotel Soto – a főtéren.) Sőt! Alberto felhívta az albergue ajtaján látott telefonszámot, és lebeszélte, hogy holnap zsákok nélkül mehetünk Tineo-ba, mert valaki elszállítja a cókmókot (20 euro egy fuvar, minél többen vagytok, annál kevesebb felé oszlik). Azt is megtudtam, hogy mindketten orvosok. És kaptam tőlük szuper tapaszokat a vízhólyagjaimra. Jobb zarándoktársakat keresve sem találhattam volna!
Örülök, hogy felpártoltak. És mivel ők nem egy pár, nem érzem cikinek sem, hogy a nyakukba varrtam magam. Eli katalán, Alberto spanyol. Tavaly vesztette el a felségét, aki rákos volt, szintén orvos, és Eli legjobb barátnője. A zarándoklatot Eli találta ki, néhány héttel az indulás előtt, és amikor telefonon elmesélte az ötletét Alberto-nak, a fiú felajánlotta, hogy elkíséri.
Este kakaót ittunk egy helyi bárban, Nadalt néztük a tévében és aztán – olyan jól helyrejött a lábam – Elivel sétálgattunk a városkában, és beszélgettünk. Szeretni fogom, hogy nem egyedül gyalogolok!
2. Zarándok lettem!
Zarándoktársaim akkor indultak, amikor felkeltem. Lehet, hogy egy zarándoknak hajnalban kell kelnie? Nem tudom, nem hiszem. Nem vagyok korán kelő, a napi távok, amiket kitűztem: 20-25 km – ennyire hitelesít a felkészülés is – négy-öt óra alatt megtehetők… Nincs semmi, ami arra kényszerítene, hogy hajnalban keljek útra. Talán, ha lennének társaim, akkor alkalmazkodnom kellene hozzájuk, így azonban csak a magam ritmusa szerint zarándokolok.
Az albergue különben olyan, mint egy turistaház: emeletes ágyak, mosdóhelyiség előtér, ami egyben konyha is. Húsz-huszonkét ember tudna itt aludni, de mi csak hárman voltunk. A kulcsot – mint utolsóként indulónak – vissza kellett vinnem a kocsmához, és be kellett tennem a lábtörlő alá. Megtettem, aztán útnak indultam. Boltot nem láttam a faluban, de nem is kerestem. A kocsmában, ahol a kulcsot tartják, biztosan lehet enni, legalábbis vacsorát. Lehet, hogy helytelen, de nem szoktam reggelizni, legfeljebb egy tejeskávét iszom, de ma reggel az sem hiányzott, ahogyan a bolt vagy egy reggeliző hely sem. Majd talán útközben…
Az Út főképpen erdőkben, mezőkön, a „természet lágy ölén” vezet – sokszor mégis aszfalttal borított. Sárga nyilak és sárga stilizált kagylók mutatják, hogy merre. Egy helyen elvétettem az irányt, de aztán egyszer csak visszataláltam.
Úgy tűnik, Asturia-ban a mezőgazdaságból élnek az emberek. A terménytároló kis házak lábakon állnak, talán a rágcsálókkal szemben védik így az ott tárolt elemózsiát. Néhol ezt a kis házat mintha lakássá alakították volna, szépen lefestették, muskátlik díszítik a bejáratot stb. Tetszik a környék. Útközben nem találkoztam más zarándokkal. Valószínűleg már vagy mind előttem járnak, vagy eleve kevesen választják ezt az utat. Ez is tetszik. (Az aszfaltozott zarándokút kevésbé, remélem, bírni fogja a lábam.)
Az időjárás kedvez a gyaloglásnak. Nincs nagyon meleg, és nem esik az eső sem. Ennivalót még Oviedo-ból hoztam, vizet Escamplero-ból. A kulacsomat – ami egy félliteres vizes palack – mindenesetre megtöltöttem az albergue-ben a csapból. Senki nem mondta, hogy ne igyak a vízből… Kicsi falukon, tanyákon haladok át, talán ha jól beszélném a nyelvet, akkor vehetnék ételt a helyiektől is, így azonban a boltokra kell hagyatkoznom.
Az egyik útkanyarulatban egy pici piros autó hevert a szakadékban fejjel lefelé. A baleset csak nemrég történhetett, mert néhány fiatal srác állt a roncs fölött a fejét vakargatva. Kérdeztem, hogy kell-e segítség, hogy mindenki jól van-e, de mivel nem volt közös nyelv, csak sejteni tudom, hogy mindannyian épségben szálltak ki az utat rosszirányba elhagyó kocsiból. Persze mit tudnék segíteni? – gondoltam kissé ironikusan. Biztosan nem jogi tanácsra lenne szükségük…
Grado. Kisváros, de van szupermarket. Hurrá, lesz vacsorám is! Viszont a jeleket a házak között könnyű eltéveszteni. Nekem mindenesetre sikerült. Az utolsó néhány kilométert az albergue-ig az autóúton tettem meg, ronda kaptatón. A zarándokszállás San Juan de Villapanada-ban van. Egy romantikus parasztházban. A kulcs és a pecsét szemben, Leopoldo-nál. Ő sehol, az albergue előtt azonban „régi” ismerősök: Eli és Alberto az előző szállásról, a francia csoport és a német srác Oviedo-ból. És vannak új arcok is: egy olasz, és egy spanyol fiú, egy svájci pár. Jó érzés „ismerősökkel” találkozni a fárasztó nap végén. Megbeszéljük a tapasztalatokat és ismerkedünk. Eli jól beszél angolul, vele könnyű szót értenem.
Amikor végre előkerült Leopoldo és kinyitotta a házat, a többiek, élükön a francia csoport férfi tagjával és Alberto-val lázasan takarítani kezdtek. Természetesen én is segítettem. Ráfért a helyre a suvic! Indulás előtt olvastam néhány blogban, hogy az albergue itt-ott nagyon mocskos. Milyen „fura”, hogy ezek az emberek ahelyett, hogy ezen siránkoztak volna, szó nélkül fogták a seprűt és a felmosót és pikk-pakk kitakarítottak. Végül is mit várna az ember 2-3 euro-ért. Hotel Hiltont? A probléma megoldásnak ez a módja egyébként jobban tetszik nekem, mint az, amit sokszor otthon látok. Én is jobban szeretek nyafogás helyett cselekedni, másokra mutogatás helyett felelősséget vállalni.
1. Úton!
Kicsit elaludtam, nagyjából reggel 9-kor keltem. Összeszedtem magam, és elindultam, hogy megkeressem a zarándokszállást (albergue), és hivatalosan is útra keljek.
A spanyol világnyelv. Ezt mindenki tudja, sőt, a spanyolok erre annyira büszkék, hogy ők maguk semmilyen más nyelven nem beszélnek. Na jó, ez igazából csak általánosítás, de abból a tapasztalatból fakad, amit ma szereztem. Kifordultam a ház kapuján, és egészen addig, amíg meg nem találtam az albergue-t és a zarándokirodát, senkivel nem tudtam úgy kommunikálni, hogy ő is érte, amit én mondok, és én is azt, amit ő. Félreértés ne essék! Ez nem panasz. Nagyon szórakoztató élmény volt.
Először egy sima utazási irodában próbálkoztam, ahol még csak egy szót sem beszélt senki angolul (magyarul sem – ennyi erővel akár tényleg próbálkozhattam volna az anyanyelvemen). Aztán – ahogy mondani szokták kézzel-lábbal mutogatva – elnavigáltak a városi turisztikai irodába, ahol végre kaptam térképet, amin bekarikázták nekem, hogy hová kell mennem, és mellé a város nevezetességeit.
Annyit ugyanis sikerült megértenem, hogy a zarándokhivatal reggel 9-17 óráig zárva tart. Tehát valaki vagy hajnalban indul, vagy délután. Napközben úton van. Ennyi. Nem baj, hiszen megnézhettem a város, és mégiscsak kijutott egy kis ízelítő a hajléktalan létből. Egy parkban ebédeltem, a mekibe lopózva intéztem a dolgom, mindenki megbámult stb. stb. (A bámulás dolgot mondjuk nem értem, hiszen ha innen indul az egyik Út, akkor biztosan nagyon sok a zarándok a városban. Szerintem én sem néztem ki másként. Nagy hátizsák, bot, túracipő…) A városi séta közben persze tökélyre fejlesztettem a korábban begyakorolt két spanyol mondatot: Donde esta… és No etiendo.
Város-történeti beszámoló helyett néhány képet teszek fel. Érdemes körülnézni. (Már csak azért is, mert a Primitivo-n a legközelebbi nagyobb városig kb. 200 km-t kell gyalogolni.)
Székesegyház, Oviedo
Délután 5 óra körül már gyülekeztek a hátizsákos népek a kis dombos parkban, ami a zarándokszállás közelében található. Megismerkedtem egy francia csoporttal – már amennyire szegényes franciatudásom engedte, angolul ugyanis ők sem beszéltek – és egy német zarándokfiúval. Ők az Északi Útról érkeztek. A Primitivo ugyanis felfogható a del Norte egyik alternatív útvonalának is.
Ötkor végre kinyitott a hivatal, és én a hospitalero elé járulhattam. Ő amolyan gondnok, aki fogadja a zarándokokat és az Utat itt kezdők számára kiállítja a credencial-t. Egy nagy könyvbe felírta az adataimat. Nagyon körültekintően azt is, hogy ha velem valami baj történik, akkor kit kell értesíteni. Ennél a résznél pislogtam egy kicsit, mert nem eddig nem gondoltam rá, hogy bármi baj történhetne. Apu telefonszámát adtam meg, mert ha Anyu tudja meg először, hogy „velem valami baj történt”, akkor vele is valami baj fog történni.
A credencial-ba kerülnek a pecsétek, amelyeket az út során kell beszereznem. A hospitalero azt is elmagyarázta, hogy az utolsó száz kilométeren naponta két pecsétet kell gyűjtenem. Ezt nem értem, miért, de majd kiderül, ha kettő, hát kettő, egyelőre örülők, ha egyet sikerül! Az indulás előtt olvasgatott fórumokon és blogokban találkoztam ezzel a pecsét mizéria dologgal, „a pecsétet itt és itt kapjátok”, de mivel nem jegyeztem meg minden egyes adatot, és mivel már világossá vált számomra, hogy a helyi nyelv ismerete nélkül nehezen fogok tájékozódni, örülni fogok, ha minden nap megtalálom legalább a zarándokszállást!
Óriási kaland lesz! Ahogy a kezembe nyomták a pecsétgyűjtő „útlevelem”, annyira izgalomba jöttem, hogy azonnal indulni akartam. A hospitalero kedvesen elmagyarázta, hogy a következő szállás kb. 12 kilométerre van, fura, mert úgy emlékeztem, hogy nálam 9 van felírva, de semmi baj – gondoltam – még csak háromnegyed 6, mivel a frissen szerzett tapasztalatom szerint éjjel 11-ig világos van, öt óra alatt megteszek én 12 km-t is! Így hát a hospitalero – és nemrég megismert – zarándoktársaim sűrű integetése közepette elindultam. Ez persze csak duma. Nem volt sem fúvószenekar, sem tűzijáték annak örömére, hogy útra keltem, csakis a szívemben és a képzeletemben. De ott annál nagyobb!
Az első szakaszban a legnehezebb az volt, hogy ki kellett gyalogolni a városból. Az út többi részén mámorosan könnyűnek éreztem a lábam. Az egyik faluban, San Lazaro-ban egy néni rám mosolygott és megkérdezte Una sol? Bármit is jelent ez – gondoltam – igen! Úgyhogy én is mosolyogtam és bólintottam. (Utána kérdeztem, azt jelenti „egyedül?”)
Egy domb, egy völgy, megint egy domb, megint egy völgy. És megérkeztem Escamplero-ba. Éppen mikor kezdett cseperegni az eső. A szállás tiszta és kényelmes.
A kulcs kicsit visszafelé az El Tendijon Fernando nevű kocsmában van, egy útkanyarulatban. Itt kellett fizetni is. 2 euro-t kértek és pecsétet is adtak cserébe. Ezt különbes sosem tudtam volna meg, ha nem találkozom két zarándokkal a szálláson, akik reggel indultak Oviedo-ból. Spanyolok, de az egyikük kifejezetten jól beszél angolul.
Zarándokszállás, Escamplero
A spanyol légtér csendes
Egész nap utaztam. Elfáradtam. Mi lesz velem, ha gyalogolnom is kell?!
Hajnalban indultunk a szüleimmel Budapestről Schwechatra. Nem találtunk parkolóhelyet a reptéren. Gondoltam, kiugrom a terminálnál, hogy legalább azt megkeressem, hol kell majd becsekkolnom, Apu tovább hajtott a csomagtartóban a hátizsákommal. Várok, várok, semmi. Anyu hív a mobilon, hogy eltévesztették a sávot, és most megint az autópályán haladnak Budapest felé, de sietnek vissza. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy három hétig fogok gyalogolni egyetlen övtáskával, bár kényelmes lenne, de a fogkefém biztosan hiányozna, nem is beszélve a szuper túra-zoknikról…
Néhány óra várakozás a barcelonai terminálon. Persze nem annyi, hogy el merjek mozdulni a repülőtérről. Aztán tovább Madridba. Ismét néhány óra várakozás az átszállásra. A spanyol légtér csendes, nyugodt. A repülést nem zavarják turbulenciák és azonosítatlan repülő tárgyak. Madridból este indulok tovább Asturia-ba. Amikor leszáll a repülőm – éjjel fél tizenegykor – meglepődve tapasztalom, hogy még világos van. Vagyis épp lemenőben a nap. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna naplementét éjjel tizenegy órakor. Persze, több ezer kilométerre vagyunk nyugatra Budapesttől, mégis ugyanaz az időzóna.
Megkeresem a városba induló busz megállóját. Itt is várni kell egy kicsit, de már megszoktam. Kb. negyven perc buszozás után nagyjából éjfélkor szállok Oviedo-ban a buszpályaudvaron. A város elég nagynak tűnik, már sötét van, és kevesen mozognak az utcákon. Semmi jele annak, hogy az itt élők tisztában lennének azzal, hogy kedves kis otthonukból indul az Út. Sehol egy plakát vagy egy útjelző tábla…
Igazából ott a buszállomáson döbbentem rá először, hogy az, amit bátorságnak hittem, talán több annál. Talán már vakmerőségnek is lehetne nevezni. Hol fogok aludni az éjjel? És miért nem jutott eszembe ez a kérdés otthon?
Elindultam, csak úgy, az orrom után. Találtam egy bárt, bementem és ékes spanyolsággal feltettem az egyetlen kérdést, amit sikerült begyakorolnom: Donde esta un pension, per favor? Ahogy a hangok elhagyják a számat, érzem, hogy a kiejtésem szinte tökéletes, szóval baj lesz a válasszal. Így is lett. Egy mukkot sem értettem belőle. (No etiendo ni una parabla.) Megtanultam egy kijelentő mondatot is – biztos, ami biztos. De már nem táncolhattam vissza. Az elhadart válaszra köszönésképpen bólintottam, elköszöntem, és mentem isten hírével. Legközelebb okosabb leszek, és először megpróbálom angolul – gondoltam – a spanyolra majd csak akkor váltok, ha az albioni nyelvvel nem boldogultam.
Végül egy gyerekkel sétáló nő mentett ki a pácból. Vagyis a gyerek. Az asszony nem beszélt angolul, de a gyerek hál’ istennek néhány szót tudott. Biztosan sokat nézi a Cartoon Network-öt. Itthon megkérdeztem volna a hölgytől azt is, hogy mit keres azt utcán éjfél után egy tíz év körüli kiskölyökkel, de mivel sem a helyi szokásokat nem ismerem, sem olyan pofátlan nem akartam lenni, hogy kérdőre vonom azokat, akik megmentettek a hajléktalanságtól, inkább mosolyogva továbbálltam a mondott irányba.
A panzió, amit végül találtam, kényelmes, tiszta és iszonyatosan drága. Kétágyas, így hiába vagyok egyedül, ki kellett fizetnem a két személyre jutó árat: 40 euro-t. Lehet, hogy alkudoznom kellett volna, vagy szememet forgatva kiabálni, hogy ez nagyon drága, mi több lopás, de mivel későre járt már, úgy döntöttem, hőbörgés helyett inkább pihenek.
Holnap korán kelek, és megkeresem az albergue-t, ahonnan az Út indul.
Felszerelés - fontos
"A zarándok két legjobb barátja a bot és a bakancs."
Itt összeírtam, hogy mi mindent raktam a hátizsákba. Harminc literes zsákom van és ez a sok kacat mind belefért! (Azzal is kiegészítettem a bejegyzést, hogy végül mire volt szükség és mire nem.)
A felszerelés nem lehet nehéz, hiszen azzal kell megtenned az utat. Dombra fel, völgybe le. A hozzáértők azt ajánlják, hogy a nők 6 kg-nál ne vigyenek többet. (Nekem 10 kg-os zsákom volt, úgyhogy én is azt ajánlom: egy nő 6 kg-nál ne cipeljen többet.) Ha többen mentek, néhány holmin megosztozhattok.
A Francia Úton - állítólag - be lehet fizetni, hogy elvigyék a hátizsákod, és neked csak sétálnod kell. (A Primitivon én csak a Salas-Tineo útszakaszon találkoztam ezzel a szolgáltatással.) Szóval tényleg csak a legszükségesebbek kerüljenek a zsákba.
Ruhanemű:
- bakancs - az egyik legjobb barát
- 3 váltás zokni, fehérnemű, poló/trikó - egy van rajtad, kettő a zsákban (a pamutból készült a legjobb, mert kényelmes, és nem gond, ha megizzadsz. én bambuszszálból készült fehérneműt vettem - direkt az útra - a DM-ben és speciális túrazoknit a Decatlonban. ez olyan, hogy nem mozog a cipőben, így nem töri fel a lábat. ha nincs ilyened, akkor ajánlom, hogy egyszerre két zokni legyen rajtad, akkor persze több zokni kell)
- nadrág (egy hosszú, egy rövid) - ha nyáron mész, ha télen, akkor nyilván nem kell rövid nadrág, vagy lehet olyan, aminek lekapcsolható a lábszára, bár szerintem akkor is kettő kell
- hosszú ujjú poló - valami könnyű pamutpulcsi
- meleg pulóver
- esőkabát (Galicia-ban nyáron is sokszor esik)
- alvóruha (az alberue-k koedukáltak, meztelenül csak az extrém magamutogatók alszanak)
- kalap - napszúrás ellen
- papucs (vagy valami váltócipő, amiben akár zuhanyozni is lehet, fontos, hogy kényelmes legyen mert a nap végén felüdülés a lábnak, ha lerúghatod a bakancsot - még akkor is, ha ő az egyik legjobb barátod)
- fürdőruha (inkább csak akkor vidd, ha az út végén még el akarsz ugrani a tengerhez, Finisterra-ba)
Tisztasági felszerelés, gyógyszerek:
- szappan (jobb, mint a tusfürdő, mert mosni is lehet vele - a glicerineset ajánlom, ami nem szárítja a bőrt, és nem folyik péppé sem)
- törölköző - a Decatlonban lehet olyat kapni, ami nagyon könnyű és picire összehajtogatható
- fogkefe, fogkrém, fogselyem - természetesen
- bemelegítő sport krém (reggelre - nekem a Richtofit bevált, szinte soha nem volt izomlázam, pedig nem vagyok valami edzett)
- Jégzselé - Naturland (mennyei tud lenni, amikor megérkezel az albergue-be! - persze az ecetes, sós hideg vizes lábfürdőnél nincs jobb gyógymód a fáradt lábakra, 10 perc és máris futnál tovább)
- napkrém
- szúnyog és kullancs riasztó (bár tudomásom szerint Észak Spanyolországban nem fertőzöttek a kullancsok, mégsem kellemes, amikor a véredből táplálkoznak)
- fájdalomcsillapító - tabletta és krém is
- vízhólyagtapasz, -krém (itthon persze nem lehet olyan szuper készítményeket kapni, mint ott a legkisebb falu, legkisebb vegyesboltjában, úgyhogy ott is beszerezheted - ami biztos, hogy vízhólyag nélkül nem sokan úszták még meg)
- varró készlet (ezt azért ide írtam, mert a vízhólyagba fűzött cérna bevált kezelési mód)
- amit még a nők cipelni szoktak: sampon és krémek arcra, testre stb. (azt hiszem, nekem ettől volt nehéz a zsákom)
- fásli (ez is volt nálam, és végigcipeltem az úton, de egyszer sem használtam - a hideg vizes lábfürdőre esküszöm)
- ruhacsipesz, ruhaszárító kötél és biztosítótű (mivel sokat fogsz mosni, ezekre szükséged lesz, a kötélre nem biztos, a biztosítótűből az óriásméretűt vidd, ezzel tudod rögzíteni a ruháidat a hátizsákra, ha nem száradtak meg, és menet közben így tudod szárítani őket)
És még:
- bot - a másik jó barát
- bicska (az enyém persze eleszett a repülőn, de kaptam egyet az út elején, ami jó szolgálatot tett)
- hálózsák (ebben fogsz aludni, ágynemű nincs az albergue-kben)
- notesz és toll - hogy leírjam az élményeket
- fényképezőgép - bár erről azt olvastam egy blogban, hogy "az órád, a telefonod és a fényképezőgéped hagyd otthon, az agyaddal fotózd le a látnivalókat" - kár, hogy az így készült képeket itthon nem nagyon lehet mutogatni
- zseblámpa (jól jön, ha rád sötétedik – bár ez szinte kizárt)
- szótár (ha nem beszélsz spanyolul, jól jön egy úti szótár a legfontosabb kifejezésekkel)
- könyv - természetesen valami lélekemelő olvasmány (ugyan talán csak egyszer vagy kétszer vettem elő, de akkor jó volt, hogy ott volt)
- pénz és igazolványok se maradjanak itthon!
Felkészülés - alaposan?
Azt mondják tehát, hogy a Camino-n megtalálod mindazt, amire szükséged van. De talán mégsem árt, ha kicsit felkészül az ember egyrészt fizikailag – különösen, ha nem valami edzett, mint például én – másrészt némi információval – főképpen, ha egyedül vág neki az útnak, ahogyan én is.
A fizikai felkészüléshez először is kell a bakancs. Nem szabad ilyen hosszú távra elindulni vadonatúj cipőben: az hozzáértők szerint legalább 100 km-nek kell már a lábbeliben lennie.
Én a Pilisben és a Visegrádi hegységben készültem fel. (Később kiderül majd, hogy milyen jól tettem, mert a hazai terepen szerzett gyakorlat jól jött az Asturiai Középhegységben is.) Hétvégenként egy kedves barátommal túrázgattunk. Nagyjából öt vagy hat alkalommal 20-25 km-es szakaszokkal gyakoroltunk. Az sajnos elmaradt, hogy legalább egyszer egy egész hétvégét, két egymást követő napot is a hegyekben töltsünk. Így hát ami az erőnlétemből kimaradt, azt pótoltam a bátorságommal. Mármint hogy ilyen gyatra fizikummal bele mertem vágni.
A felszerelésről és a várható körülményekről (időjárás, szállások, útvonal) az Interneten böngésztem. A legjobb linkeket a „hasznos holmik” közé tettem. A Primitivo-ról nincs magyar nyelvű útikönyv. Idegen nyelvűt olyat érdemes keresni, amelyik a Camino del Norte-ről (vagyis az Északi Útról) szól.
Ez az út Asturia Tartományból, Oviedo-ból indul. (Helyesen Objedo-nak kell ejteni. A kasztíliai spanyolban a „v”-t „b”-nek ejtik, ami nem annyira határozott „b” mint a miénk.) Odajutni nem valami könnyű feladat. Onnan már gyerekjáték, csak menni kell, amerre a jelek - a sárga kagylók és nyilak - mutatnak.
Mivel elrontottam a repülőjegy foglalásomat – annyira ügyetlen voltam, hogy nem részletezem, elég legyen itt tanulságnak annyi, hogy a hitelkártyáról csak akkor emeli le a szolgáltató az összeget, ha sem a napi limitet, sem a napi megengedett tranzakciók számát nem lépted túl – és mégis a legolcsóbb megoldást akartam választani, körbe kellett utaznom fél Európát. Budapestről nem indultak közvetlen járatok a Barcelonai városi terminálra, ezért Bécsből indultam, ahová autóval vittek ki a szüleim. Bécs-Barcelona-Madrid-Asturia útvonalból a Spanyol főváros mindenképpen megspórolható. Asturia Terminálról Oviedo-ba óránként mennek buszok.
Biztonsági játékos vagyok, úgyhogy a hazaútra is megvettem a jegyet. A Santiago-Barcelona-Bécs repülőút után vonattal a Westbanhof-ról a Keletibe.
Minden megszervezve. Ha bármi közbejön, van szám, megkérdezem.
A hátizsák is akkurátusan becsomagolva, külön kis övtáskában azok, amiknek kéznél kell lennie. (A pakolást úgy célszerű végrehajtani, hogy összehordod egy kupacba mindazt, amire úgy gondolod, szükséged lehet, aztán kiválogatod a fölösleges holmikat, és azok itthon maradnak.)
Indulhatunk!
„Indul a küszöbről az út, ha nem vigyázok, elszelel –
felkötöm én is a sarut - gyerünk utána, menni kell.
Utak találkozása vár, futok, a lábam bizsereg,
csak ott lehetnék végre már! Aztán hová? Ki mondja meg?!”
(aki megmondja, honnan az idézet, jutalmat kap)
A tejút alatt
El Camino. Az Út. A Tejút alatt.
Ez látszólag egyesszámban van, pedig több út is létezik. A legismertebb a Francia Út, a leghosszabb az Ezüst Út (la Plata – Sevilla-ból), a legnehezebb – azt mondják – az Északi Út (del Norte – Guernica-n át) és számos más mellett a legrövidebb a Primitivo. Mindösszesen 320 km.
Pont nekem való!
A közös bennük a végcél: Santiago de Compostela. A város, és benne a katedrális melyet a hagyomány szerint Szent Jakab apostol sírhelye fölé emeltek. A compostela valami olyasmit jelent, hogy „mező a csillag alatt”. A város a középkorban a zarándokok harmadik legfontosabb úti célja volt – Róma és Jeruzsálem után. Jeruzsálem ugyanakkor sokáig a muzulmánok kezén volt, így keresztény embernek veszélyes lehetett arra járni, hacsak nem talpig vasban. Úgy viszont barom fárasztó gyalogolni.
Miért? Sokan vallási meggyőződésből, mások a kaland kedvéért, és talán akadnak olyanok is, akik divatból – nos, aki a divat kedvéért gyalogol több száz kilométert, az szerintem bolond. Én? Nem is tudom... Van úgy, hogy menni kell, és akkor kár maradni. Meg azt is mondják, hogy a Camino-n megtalálod azt, amire szükséged van. Még nem tudom, de a végére járok!
A zarándokok jelképe a fésűs kagyló, ami a belekerülő porszemből gyöngyöt alkot. Talán belőlem is gyöngyszem lesz, az út végére?
